A csillogó erszény

Mirella nem teketóriázott tovább. Övénél lógó selyemszütyőjéből előhalászott egy finoman csiszolt üvegcsét, amelyben borostyánszínű, fűszeres illatú olaj csillogott – amiről természetesen csak ő tudta, hogy egyszerű kamilla és tiszta repce keveréke. Magabiztos, ringó léptekkel indult meg a fogadó bejárata felé, míg Borda komor, éber tekintete mindvégig a hátát vigyázta a kapualj árnyékából.
– Méltóságos uraim, csak nem a mezőváros legfőbb döntéshozóit látják szerény szemeim? – csendült meg Mirella édes, selymes hangja, ahogy pontosan a két férfi elé lépett. A kövér írnok azonnal kibővítette a mellkasát, míg a kalmár kapzsi szemekkel méregette a lány csillogó kendőjét.
Mirella lehengerlő álszentséggel dicsérte az írnok finom posztómellényét, miközben a „napkeleti csodaeszenciát” kínálta fel nekik, ami állítása szerint kioltja a fáradtságot és megfiatalítja a szemet. A gőgös írnok, bízva a saját érinthetetlenségében és a szemrevaló vándorárus mosolyában, készséggel nyúlt az övéhez a jól kitömött erszényért. Mirella meleg kézszorítása és pajkos kacsintása kíséretében nemcsak a kialkudott három garas cserélt gazdát, de a lány ügyes ujjai észrevétlenül kikötötték az írnok nehéz selyemtasakjának zsinórját is.
– Használja egészséggel, tekintetes uram! – suhogott a suttogó búcsú, s mielőtt a kalmár közbevethetett volna valamit, Mirella már fel is szívódott a kövezeten hömpölygő esti tömegben. Visszatérve a Tímár-sikátor homályába, büszke mosollyal rázta meg a zsákmányt. Borda fenyegető morajlása erre halk, elégedett horkantássá szelídült: a bíró igazságtalan vámját sikerült kamatostul visszaszerezni.