A Tímár-sikátor árnyékában

A kordé kerekei zökkenve fordultak be a keskeny Tímár-sikátorba, ahol a kiugró faházak emeletei szinte összeértek a magasban. A főtér felől idáig hallatszott a kofák kiabálása és a szekerek robaja, de ebben a sötét szögletben csak a falak mentén végigcsorgó víz csobogott. Borda egyetlen szoros rántással állította meg a lovat egy romos előtető alatt, éber szemei a sikátor mélyét kutatták.
Mirella könnyedén leugrott a kordé bakjáról, s megigazította selyemkendőjét. A harag még ott lüktetett a halántékában, de a szeme sarkában már álnok mosoly bujkált. Elég volt a bosszankodásból; a bíró felesleges vámját ideje volt kamatostul visszaszerezni a gőgös városiaktól.
– Várd meg, míg körülnézek, Borda – mondta éles, halk hangon. – Ha valaki a ponyva alá akarna kukkantani, mutasd meg neki a fogad fehérjét!
Borda csak egy komor morranással felelt, s fenyegetően keresztbe fonta karját a mellkasán. Mirella közben óvatosan kilépett a sikátor szájához, ahonnan rálátás nyílt a nyüzsgő főtérre. A kelmeárusok már pakolták a portékáikat, míg a tehetősebb polgárok a fogadó felé sereglettek. Egy kövér, aranyláncot viselő kalmár éppen a bíró írnokával nevetgélt a lámpás fényénél. Mirella elégedetten simította meg a ruhája szegélyét: megtalálta a tökéletes célpontot a ma esti játékhoz.