Esti zsongás a mezővárosban

A kordé nehéz kerekei döcögve gördültek át a kapualj árnyékán, s a macskaköves utca zörgő visszhanggal fogadta az érkezőket. Ahogy a kapu szárnyai nyikorogva bezáródtak mögöttük, Mirella arca azonnal elveszítette a strázsának szánt mézesmázos mosolyt. Haragos pillantást vetett a laposodó erszényére, ahonnan a kelleténél több rézgaras hiányzott.
– Kapzsi haramiák mind egy szálig! – sziszegte élesen, miközben összehúzta magán a kendőt. – Minden egyes lépésért sarcot szednek a becsületes vándoroktól, miközben az a pöffeszkedő bíró aranykészleten pöffeszkedik a palotájában.
Borda mellette mély, fenyegető horkantással válaszolt, miközben a gyeplőt tartó ujjai elfehéredtek a dühtől. Komor tekintetével a sötétedő ablakokat s a sikátorok torkát pásztázta, keresve a legközelebbi csendes mellékutcát, ahol a kordé meghúzódhat. A főtér felől már elért hozzájuk a holnapi vásárra készülő kofák és kézművesek lármája.
Mirella gyors, gyakorlott mozdulattal igazította meg a vásznat a kordé hátulján. Meggyőződött róla, hogy a dupla fenékre rejtett holmik – a koplaló falusiaknak szánt ajándékok és a szegények gyógyírjai – teljes takarásban maradjanak. Elhatározta, hogy a bíró gőgös fegyveresein még ma éjszaka behajtja a vám árát, s egyetlen garassal sem hagy többet ezeknél a harácsolóknál.
– Keresünk egy eldugottabb utcát, Borda – mondta határozottan, szemeiben veszélyes szikrával. – Ahol a bíró tiszttartói nem ütnek azonnal az orrunkra.