Garasok a vámháznál

A lándzsás hajdú közelebb lépett, s gyanakvó pillantással méregette a kordét és a bakon ülőket. Arcára rásült az adószedők kimért szigorúsága, amint megállt a szekérkerék mellett.
– Állj! Kik vagytok és miben sántikáltok így szürkületkor? – mordult fel a férfi, miközben lándzsája nyelével megkocogtatta a fa küllőket.
Mirella édes, elbűvölő mosollyal hajolt előre a bakról, mintha a világ legkedvesebb ismerősét köszöntené.
– Adjon az ég jó estét, tekintetes vitéz uram! – csicseregte pajkosan. – Csak egyszerű vándorárusok vagyunk, akik a holnapi vásárra igyekeznek némi szárított gyógynövénnyel és kenőccsel.
Az erszényéből közben ügyes mozdulattal halászott elő két fényes rézgarast, s kinyújtott tenyérrel kínálta a strázsának. A hajdú szeme megcsillant a garasok láttán, ám gőgös tartását próbálta megőrizni, s a vászonra mutatott.
– Bíró urunk szigorúan meghagyta: a különleges portékák után duplájára rúg a vám!
– Ugyan, mi lenne itt különleges? – pörgette a szót Mirella könnyedén, miközben éppen csak annyira hajtotta fel a vásznat, hogy a strázsa csak a közönséges gyógyfüveket láthassa. – Csak kamilla s galagonya a fájós derekúaknak.
Borda eközben némán, fenyegető sziklaként magasodott a nő mellett, izmos karját összefonva, s komor tekintetét a hajdúra szegezte. A strázsa elkapta a Fekete Csatlós szigorú pillantását, s nyomban elment a kedve a mélyebb turkálástól. Gyorsan zsebre vágta a rézgarasokat, majd hátrakiáltott az őrház felé.
A nehéz tölgyfakapulánc csörrent, s a gerendák nyikorogva tárultak ki előttük, utat engedve a szekérnek a mezőváros sötétedő utcái felé.