Árnyak a völgykapunál

A szekér zökkenve fordult be a fűzfákkal szegélyezett dűlőútra, s a kerekek alatt felverődő finom por szürke fátylat vont a kordé hátsó rácsaira. A távolban már tisztán kirajzolódott a mezőváros vaskos fagerendás kapuja, ahol a bíró fegyveresei strázsáltak. Borda kissé megrántotta a gyeplőt, mire a fújtató ló lassított. A férfi tekintete nyugtalanul pásztázta a sötétedő kapualjat.
– Túl csendes – sziszegte Borda fojtott hangon, s keze a bak alatt pihenő vastag bot felé siklott. A szorongás hideg gombócként ült a torkán.
Mirella halkan fellélegzett, bár a mellkasában hevesebben vert a szív a kelleténél. Gyorsan megigazította kendőjét, s elfedte a csodaszerekkel teli kosár tetejét egy tiszta vászondarabbal. Tudta jól: ha a bíró felbérelt hajdúi gyanút fognak, nem hagyják őket csupán egy jókívánsággal besétálni a főtéri vásárba.
– Nyugalom – suttogta a nő, s bár pajkos mosolyt próbált az arcára erőltetni, a hangja enyhén megremegett. – Csak a szokásos vámvizsgálat. Fel a fejjel, Borda.
A szekér végül megtorpant a völgykapu komor árnyékában. A strázsa lassan előlépett az őrházból, s lándzsája fémhegye élesen megcsillant a lemenő nap utolsó sugaraiban. Borda feszülten hallgatott, míg Mirella máris az erszénye után nyúlt.