Lejtő a völgykapuig

Borda nem felelt a megjegyzésre, csupán egyetlen rövid gyeplőrántással indította útnak a lovat. A szekér nehézkesen gördült át a gerinc sziklás élén, majd megkezdte a meredek, kanyargós ereszkedést a völgy felé. A hűvös hegyi szél még utoljára megborzolta Mirella szoknyáját, ám ahogy a fenyvesek sűrűje újra körbezárta őket, a fák védelmében csendesebb, melegebb levegő fogadta a vándorokat.
Ahogy a szerpentin köves kanyarai egymás után maradtak el mögöttük, a lenti mezőváros kőfalai és kormos kéményei mind közelebb kerültek. Mirella az úti elemózsiás kosárból előhalászta a maradék kemény sajtot, s egy kövér darabot Borda felé nyújtott, míg a másikat maga kezdte majszolni. A szekér zörgő ritmusára elégedetten dúdolt egy apró vásári nótát, fél szemmel mindig a szekér aljában lapuló csodaszereket vigyázva.
Az út szélén hamarosan feltűnt az első dűlőút menti feszület, amelynek tövében egy szegényesen öltözött, mezítlábas zsellérfiú gubbasztott. Mirella azonnal intett Bordának, hogy lassítson. A fiú ijedten húzódott volna vissza a galagonyás bokrok közé, de a nő pajkos mosollyal egy még meleg lepényt nyújtott le felé a bakról.
– Egyél csak, öcsém, a hegyi gazdák jóvoltából! – kiáltott oda neki vidáman, miközben a gyermek ámulva szorongatta a váratlan adományt. Borda csendes bólintással kísérte a gesztust, s mire a szekér kerekei elérték a völgybe vezető szélesebb országút porát, Mirella már a csillogó fiolák végső elrendezésével foglalatoskodott.