Szélfútta magaslat

A szekér zökkenőmentesen kapaszkodott fel az utolsó meredek szakaszon, míg végül elérték a hegygerinc kopárabb, szélfútta magaslatát. A fenyvesek itt már ritkultak, s a kitáruló horizonton túlnan kirajzolódott a szomszédos völgy széles síksága. Mirella elégedetten hunyorogva nézett le a távoli tájra, ahol a mezőváros házai apró porszemekként ültek a kanyargó folyó partján.
Előredőlve a bakon megigazította szoknyája redőit, majd hátranyúlva ellenőrizte a szekérben rejlő dupla aljú láda rejtett zárját. A falubeliektől kapott úti elemózsia mellett a kis fiókokban finoman összezörrentek az apró fiolák s a csillogó csiszolt üvegcsék. A rézporral és aromás gyógynövényekkel kevert „csodaolajok” csak arra vártak, hogy a vásári forgatagban jó pénzért elkeljenek a gyanútlan kapzsi uraknak.
Borda némán mutatóujjával a síkság felé bökött, ahol az országút mentén már látszott egy parányi szekérkaraván. A férfi arca semmitmondó maradt, de éber szemeivel pontosan felmérte a terepet és az előttük álló ereszkedőt.
– Egy óra múlva lenn vagyunk a kapuknál – állapította meg Mirella viccesen meghajtva a fejét. – A bíró hajduk odalenn valószínűleg még mindig a tüskebokrokat szidják, míg mi a városi korhelyek aranyát számoljuk majd. Ugye, milyen szép is a hegyi élet?