A sziklaszoros túloldalán

A szirtpárkány egy szűk, mohás sziklahasadékba torkollott, ahol a szél süvítése elnyomta még a lenti erdő neszeit is. Mirella óvatosan oldalazott végig a szoroson, miközben Borda néha megtorpant, s orrát a magasba emelve szimatolta a friss hegyi levegőt. A hajdúk távoli kiabálása már csak halvány visszhangként derengett a völgy túlsó felén; a tekintetes urak vitézei gyanútlanul csörtettek a csalóka, süppedős avarban.
– Remélem, egészen a mocsaras lápig beszágulnak – kuncogott halkan Mirella, miközben átemelte a nehéz posztóbálát a másik vállára. – Legalább megtanulják, milyen a tisztességes testedzés, amikor a saját kezükkel kell kihúzniuk a kényes paripáikat a gázlóból.
A sziklaszirt túloldalán kiszélesedett az ösvény, s eléjük tárult a hegyi falu felé vezető, rejtett csapás. Mirella megállt egy pillanatra a köves magaslaton, s elégedett mosollyal simított végig a jó meleg, sűrű kelmén. Borda odalépett mellé, halk mukkanással a térdéhez dörgölőzött, majd elszántan nekilódult a lejtőnek.
A lány szorosabbra húzta a bála kötelét, és ruganyos léptekkel követte a hűséges ebet. A zsákmány végre biztonságban volt, s a falubéli pulyáknak a közelgő télen már nem kell rongyokban didergő testtel várniuk a hajnalt.