Mészillat a patakparton

A sziklás lejtő aljában a sűrű fenyves végre megszelídült, s a ritkuló fák között megütötte az orrukat a faszén meg a nedves mész jellegzetes, fanyar szaga. Mirella megállt a csobogó patakparti égerfáknál, levetette válláról a nehéz posztótekercset, és óvatosan megdörzsölte sajgó nyakát.
– Na, te derék hajdúvitézek, remélem, kellemes a fürdőzés a lápban! – morogta Mirella, miközben gúnyos pillantást vetett vissza a ködbe vesző szirt felé. Dühös moroghatnékja még nem csillapodott teljesen, amiért a tekintetes urak hadnagya el akarta kobozni a szegényeknek szánt jussot, de a kijátszásuk öröme legalább kissé enyhítette a bosszúságát.
Borda halkan felmordult, s hegyezett füllel a völgy mélye felé fordult. Nem fenyegető morgás volt ez, csupán a tőle megszokott, szigorú éberség. A mészégetők elhagyatottabb kunyhói felől vékony füstcsík kanyargott a szürke ég felé, jelzésként, hogy a helyiek már elkezdték a napi munkát.
Mirella fellebbentette a bálát borító durva vásznat, s gyorsan átvizsgálta a zsákmányt. A sűrű szövésű, meleg posztó szerencsére teljesen sértetlen maradt, még a hegyi patak permete sem áztatta át. A lány csípős mosollyal igazította meg a derékszíját, majd határozott mozdulattal intett a fekete ebnek.
– Gyere, Borda! Rejtsük el a kelmét a régi szénégető gödörben, míg a környék teljesen csendes nem lesz. A hajdúknak úgyis elmegy a kedvük a hajszától, mire kiszabadítják a gőgös paripáikat a mocsárból.