Hamuba rejtett kelme

A hegyoldal elhagyatott szegletében a régi szénégető gödör szinte alig látszott ki a túlnőtt páfrányok és a vastag koromréteg alól. Mirella határozott mozdulatokkal rugdalta félre a nedves avart, majd a mélyedés legaljára csúsztatta a súlyos posztóbálát. Borda közben a gödör peremén állt őrt; fekete szőre tökéletesen összefolyott a sziklák árnyékával, feszült tartása és hátracsapott fülei jelezték, hogy a legkisebb neszre is készen áll az összecsapásra.
– Helyén van a juss. A hamu meg a korom jó barátunk, elrejti a meleg kelmét a buzgó hajdúszemek elől – sziszegte Mirella, miközben gondosan betakarta a csomagot egy réteg száraz gallyal meg fekete fadarabkákkal. A tenyere ugyan csupa korom lett, de a szája sarkában ott ülő éles mosoly jelzése volt annak, hogy a pórul járt hajdú hadnagy bosszúsága kárpótolta a fáradtságért.
Borda halkan felmordult, s a patak kanyarulata felé kapta a fejét. Odalenn, a völgy mélyén a mészégetők kemencéiből vékony fehéres füst kanyargott a szürke ég felé, s a mész fanyar, szúrós illata keveredett a vizes avar szagával. A hajdúk távoli átkozódása teljesen elhalt a sziklák mögött; a mocsaras avar alighanem végleg maradásra bírta a nehézkes paripákat.
Mirella gyors mozdulattal törölte meg a kezét a köténye szélében, majd a patakparti fűzfák takarásába lépett. A posztó most biztonságban pihent a koromban, ám a falubéli didergő szegényeknek még ma este meg kellett kapniuk a jussukat.