Fények a zsellérháznál

A fűzfák takarásában Mirella intett Bordának, s csendben megindultak a patakmeder szélén, a falu felé vezető alsó gázló irányába. A mészégetők kunyhóit széles ívben elkerülve a nedves avaron suhantak. Mielőtt a sötétség teljesen rájuk borult volna, meg kellett bizonyosodniuk arról, hogy az út szabad-e a posztó éjféli elszállításához.
Borda pár lépéssel a nő előtt haladt, orrát a hűvös esti szélbe emelve kémlelte a terepet. Feszült tartása mutatta, hogy még nem lazíthatnak, noha a hajdúk kiáltozása már régen elhalt a mocsaras szurdokban. A patak csobogása szerencsére elfedte a lépteik zaját.
A gázlóhoz érve Mirella megtorpant egy idős fűzfa mohás törzse mögött. A túlsó parton, a legszélső zsellérház udvarán halovány fény pislákolt. A kerítésnek támaszkodva egy idős ember kémlelte az utat, vékony gúnyájában vacogva a fagyos szélben.
– Az út tiszta, Borda – suttogta Mirella alig hallhatóan. – Éjfélkor visszatérünk a meleg kelmével, s a zsellér pulyái nem fognak többé didergni.
A fekete kutya halkan intett a fejével, majd mindketten visszahúzódtak a sűrű bozótos mélyére, hogy megvárják a teljes sötétséget.