Zöldes derengés a falban

Mirella ujjaival óvatosan megérintette a rozsdás vasreteszt. A pici viaszgyertya imbolygó lángja sötét, táncoló árnyakat rajzolt a mögöttük tornyosuló kőfalra, amitől Bandi közelebb húzódott az idős asszonyhoz. Borda orrát a nyirkos padlóhoz szorítva halkan felmordult, ahogy a fém hideg reccsenéssel engedett Mirella határozott nyomásának.
A vakolatdarabok halk zörgéssel hullottak alá, amikor az elkorhadt faborítás kicsúszott a helyéről. A kőfal mögött nem egyszerű faliüreg lapult, hanem egy szűk, lejtős járat sötétlett. A nyílásból éles, hűvös légáramlat csapott ki, ami egyetlen pöffenéssel kioltotta a törékeny gyertyalángot.
– Sötét lett! – szisszent fel Bandi, és pánikba esve megragadta az asszony rojtos kendőjét.
– Nyugalom, a szemünk mindjárt megszokja – suttogta Mirella, bár maga is megtorpant egy pillanatra a vaksötétben.
Ahogy a hirtelen éjszaka rájuk nehezedett, a járat mélyéből finom, kísérteties fény szivárgott elő. Nem fáklyatűz volt az, hanem a nedves köveken megtelepedett moha és apró rovarok smaragdzöld derengése. A derengő fény pislákolva futott végig a sziklaoldalon, épp annyi világosságot adva, hogy kirajzolódjanak a lefelé vezető, nyirkos kőlépcsők.
– Odalent legalább nem fúj a szél – intett a fejével Mirella, miközben Borda óvatosan beleszimatolt a zöldellő homályba.