A titkos raktár csendje

Mirella magabiztosan lépett rá az első, kissé csúszós fokra, sarkával letesztelve a kő teherbírását. Borda szorosan a sarkában loholt, halk, ritmikus lihegése megnyugtató ritmust adott a menetelésnek a zöldes homályban. Bandi még egyszer hátrapillantott a sötét fülke felé, majd az idős asszonyt gyengéden támogatva követte a lányt. A falakat borító smaragdfényű moha nemcsak világított, de furcsa, tiszta, mentás illatot is árasztott, ami gyorsan elűzte a régi őrhely dohos, fojtogató levegőjét.
Ahogy lejjebb értek, a lépcsősor egy tágasabb, boltíves kamrába torkollt. Itt a zöldes derengés már szinte nappali világosságot árasztott, megvilágítva néhány korhadt faládát és egy masszív, tölgyfából készült asztalt. Úgy festett, egykori csempészek vagy az őrség tisztjei használhatták ezt a helyet titkos raktárként, messze a kíváncsi adószedők szeme elől.
– No, hát ez nem is kísértetház, hanem egy kész éléskamra – jegyezte meg vidáman Mirella, miközben ujjaival végigsimította az egyik láda poros tetejét. A láda zárja már régen megadta magát, így könnyedén felpattintotta a fedelet. Odabent néhány megsárgult pergamentekercs és egy lepecsételt agyagkorsó lapult.
– Látod, Bandi? A kísértetek legfeljebb csak jóféle bort hagytak hátra – kacsintott a fiúra a lány, miközben megvizsgálta a pecsétet.
Bandi kíváncsian pipiskedett, hogy lássa a kincset, miközben az idős asszony megkönnyebbülten roskadt le az asztal melletti száraz kőpadra. Borda eközben nagy elégedettséggel telepedett le Mirella lábához, mintha csak azt jelezné: ez a hely tökéletesen alkalmas arra, hogy átvészeljék az éjszakát, távol a külvilág minden gondjától és a gőgös uraságok zaklatásától.