A csempészek patikája

Mirella gondosan megvizsgálta az agyagkorsó pecsétjét. Régi, de mégis sértetlennek tűnt, jelezve, hogy senki sem háborgatta a tartalmát évtizedek óta. Egy éles kődarabbal óvatosan lepattintotta a viaszpecsétet, mely halk koppanással esett a poros kőpadlóra. A dugót lassan, körkörös mozdulatokkal húzta ki. Nem bor illata áradt ki a korsóból, hanem valami sokkal meglepőbb: egyfajta édes, kissé csípős gyógynövényes aroma.
Bekukucskált, majd Bandi felé fordította a korsót. Odabent száraz, apróra morzsolt levelek lapultak, mélyzöld színüket megtartva.
– Nahát, ez nem kísértet, és még csak nem is bor – nevetett fel Mirella. – Hanem egy egész gyógyszeres kamra! Mintha csak valaki gyűjtötte volna a legfinomabb orvosságokat.
Bandi szeme elkerekedett. – Ezek mire jók, Mirella?
– Ki tudja? Lehet, hogy egy elfeledett csodaszer, ami minden bajra gyógyír – kacsintott Mirella, miközben egy csipetnyit vett ki a levelekből, és az orrához emelte. – Vagy csak egy adag, különleges tea a csempészeknek, hogy jobban bírják a hosszú éjszakákat. Akárhogy is, hasznosabb, mint a kísértetjárta folyosókon bolyongani.
Az idős asszony, akinek arcára a megkönnyebbülés fáradt árnyéka ült, elmosolyodott. – A jó Isten áldja meg, lányom, hogy ilyen hasznos kincseket találsz! Talán még a régi fájdalmaimra is lesz benne valami.
Borda, a lány lábainál összegömbölyödve, csak felmordult elégedetten, mintha helyeselné a felfedezést. A kamra zölden derengő csendje most már nem volt nyomasztó, inkább egyfajta békés rejtekhelyet sugallt, tele régi titkokkal és váratlan ajándékokkal. Mirella a pergamentekercsek felé nyúlt. Lehet, hogy azok is hasonló meglepetéseket rejtenek, vagy legalábbis elárulják, ki volt az a ravasz gyűjtő, aki ily gondosan elrejtette ezen a helyen.