Árnyak a kőfalon

A viaszgyertya pislákoló fénye puha melegséget vont a nyirkos kőfalakra. Bandi riadtan rebbent meg, amikor a saját megnyúlt árnyéka hirtelen elmozdult a falikupac mellett.
– Mi volt ez? – suttogta szaggatottan a fiú, miközben fázósan összehúzta magán a gúnyáját. – Valami van a sötétben!
– Csak a saját ijedős képed, te mafla – intette le halk, csípős mosollyal Mirella, bár szeme sarkából ő is éberen kémlelte a sarki homályt.
Az idős asszony gyanakvóan méregette a pislákoló lángot, amely hirtelen félrehajlott, mintha a vakolat mögül finom huzat kapott volna belé. Borda halkan nyüszítve lapult Mirella szoknyájához, füleit hátracsapva figyelte a fülke mélyét.
– Huzat… – jegyezte meg az idős asszony szorosan összefogott kendője mögül. – Nem zárt ez a fülke.
Mirella óvatosan közelebb emelte a gyertyát a repedezett sziklafalhoz. A megvilágított sávban apró, karcolt jelek és egy régi fatok széle derend meg a lehullott vakolat alatt. A láng piciny, sárga fénye felderítette a rejtett üreget, ahová egy elfeledett vasretesz ékelődött.
– Ne bántsd! – sziszegte Bandi fojtott félelemmel. – Hátha észreveszik a lángot odakintről!
– Ugyan már, a hajdúk odalenn a sárban káromkodnak – kacsintott Mirella könnyedén. – Inkább nézzük meg, mit hagytak a gondos adószedők az utókorra.