A viaszgyertya fénye

Mirella elfordult a lőréstől, elengedve a völgyben szerencsétlenkedő vámszedők látványát. A sziklaőrhely védelmező félhomályában Bandi épp az egyik korhadt láda mellett gubbasztott, s a nedves kapcáját félredobva próbálta életre kelteni elzssibbadt ujjait.
– Inkább a fadobozok alját kapargasd, öcsém, ne a sorsodat sirasd! – ugratta a fiút Mirella könnyed, csípős mosollyal. – Az ilyen tiszttartói fészkekben mindig akad valami eldugott apróság, amit a kapzsi hajdúk elfelejtettek beadni a kincstárba.
Bandi halkan dünnyögött valamit a bajusza alatt, de engedelmesen betúrta a kezét az egyik épebbnek tűnő falifülkébe. Ujjai csakhamar valami keménybe ütköztek: egy sárgás viaszgyertyát meg egy kissé rozsdás, de ép tűzszerszámot halászott elő a porból. Az idős asszony megkönnyebbülten felnevetett a fiú elképedt képét látva, miközben Borda elégedett nyüszítéssel hajtotta puha fejét a nő ölébe.
Mirella gyakorlott mozdulattal kapott szikrát, s a piciny gyertyacsonk lágy, sárgás fénnyel világította meg a kőfülke védett zugát. Gondosan úgy helyezte el a pislákoló lángot egy cserépdarabon, hogy a völgy felé semmi se árulja el a jelenlétüket. A száraz, védett menedékben végre kiengedett a feszültség mindannyiukból. A hajnal még messze járt, de a falak között az elnyomók elfeledett hagyatéka nyújtott békés pihenőt a vándoroknak.