A dézsmálók menedéke

Borda óvatosan átlépte a kidőlt tölgyfa gerendát, és halk horkantással jelzést adott: a terep tiszta volt. Mirella karját nyújtotta az idős asszonynak, átsegítve őt a mozaikszerűen szétmorzsolódott kőküszöbön. A hajdani adószedő őrhely belsejét sűrű por és száraz mohaszag töltötte be, de a tető hiányzó gerendái között beszűrődő holdfény elégséges látási viszonyokat teremtett.
– No, Bandi, itt végre megpihenhetnek a csatakos lábaid – jegyezte meg Mirella halkan, miközben a sarokban felhalmozott, korhadt fadobozok felé intett. – Nézd csak meg, hátha hagyott valami hasznosat a tekintetes adószedő uraságok gőgje.
Bandi megkönnyebbülten huppant le az egyik viszonylag épp kőpadkára, és rögtön hozzálátott a nedves kapcája lefejtéséhez. Közben gyanakvóan méregette a falon függő rozsdás láncokat, de a fáradtsága hamar felülírta az óvatosságát. Borda ezalatt körbeszaglászta az elhagyott kőfalat, majd elégedetten telepedett le az idős asszony lábához, aki hálás mosollyal simogatta meg a kutya fülét.
Mirella a bejárat melletti lőréshez lépett, és kitekintett a sötétbe burkolózó völgyre. A távolban a várúr úti vámszedőinek fáklyái derengtek, de ide, a régi sziklaőrhely magasába már nem ért el a kapzsi tekintetük. Mirella elégedett gúnnyal mosolyodott el: épp a hatalmasok elfeledett erődítménye nyújtott számukra tökéletes menedéket.