A régi őrhely küszöbén

A sziklaüreg hűvös, éjszakai szellője kellemesen simogatta átnedvesedett ruháikat. Mirella nem teketóriázott sokat: óvatosan végighúzta ujjait a nyirkos falon, felbecsülve a járat dőlésszögét. A friss levegő sűrű, fenyőillatú áramlása azt jelezte, hogy a külvilág már alig néhány lépésnyire van, de a szabad ég alatti ösvényt csöndben kellett megközelíteniük.
– Borda, keresd meg a kiutat, de csöndben! – suttogta Mirella a fekete kutyának, miközben guggolva átkarolta az idős asszony vállát. Az öregasszony hálásan szorította meg a fiatal nő kezét, szemeiben a fáradság mellett végre felcsillant a megkönnyebbülés szikrája. Bandi közben a lépcsősor legfelső fokára telepedve igyekezett kicsavarni a nadrágja alját, és bár még mindig halkan durmogott a vizes kaland miatt, a szeme sarkából már a menedéket leste.
A kutya némán, orrát a sziklapadlóhoz tapasztva indult el az üreg túlsó vége felé, ahol a sziklák közt keskeny résen át sejtelmes holdfény szűrődött be. A fénycsík mögött egy elhagyatott őrhely romos kőfalai bontakoztak ki a homályból: régi, feledésbe merült menedék a hegyszoros felett, amit egykor a kapzsi adószedők használtak.
Mirella szája szögletében halvány, elégedett mosoly bukkant fel. Ha a sors úgy hozza, hogy épp a bürokraták régi fészkében hajthatják álomra a fejüket, ő bizony egyetlen szót sem fog szólni a tiszteletlen fricska miatt.