A faragott lépcsőfokok

Mirella elsőként vágott át a hűvös, derengő vízen. A zölden fénylő rovarok apró csillagokként rajzottak szét a lába körül, ahogy magabiztosan taposta a sodrásban megbúvó, simára kopott kőlapokat. Amikor elérte a túlpartot, szelíd mosollyal nyújtotta vissza a kezét az idős asszonynak.
– Na jöjjön, néném, csak egy-egy lépés! A kövek stabilak, legfeljebb a szoknyája alja lesz vizes – bíztatta meleg, megnyugtató hangon, miközben óvatosan átsegítette a reszkető öregasszonyt a simogatóan zöldellő habokon.
Bandi mély sóhajjal, megszeppenve indult el utánuk. Minden egyes lépésnél görcsösen kapaszkodott a kiálló sziklafalba, de a derengő fénynél végül ő is biztonságban érte el a túlpartot.
Utolsóként Borda gázolt át a patakon. A fekete kutya mit sem törődött a jéghideg vízzel, a túlparti kőlépcső tövében csak egyet rázott dús bundáján, alaposan lefröcskölve Bandi nadrágszárát.
– Hé, Borda, hát nincs benned semmi tapintat? – méltatlankodott halkan Bandi, de Mirella egyetlen intéssel csendre intette.
A régi, faragott kőlépcső meredeken vezetett felfelé a sötétbe. Ahogy egymás után lépegettek a kopott fokokon, a zöldes fény lassan elmaradt mögöttük, a nyirkos vízszag helyét pedig melegebb, száraz huzat vette át. A lépcső sorának tetején egy tágas sziklaüreg várta őket, ahol a sziklák közül végre megérződött a külvilág friss éjszakai levegője.