A zölden derengő gázló

A sziklafal túlsó oldalán végre kitágult a tér, de a megkönnyebbülés csak egyetlen rövid pillanatig tartott. Mirella megrázta magát, gyorsan porolva le szoknyájáról a finom kőtörmeléket, míg mögötte Bandi lihegve zuhant a nedves aljzatra. Az idős asszony remegő kézzel kapaszkodott a lány ingébe, szemei vadul forgó golyókként követték a falakon surranó smaragdfényeket.
„Túléltük…” – nyögte Bandi, miközben lehorzsolt tenyerét törölgette a nadrágjába. „Mondjátok, hogy túléltük és nincs több ilyen rést!”
Borda azonban nem pihent meg. A fekete kutya orrát a földhöz nyomva morogva lépdelt előre, majd megállt egy széles, sötéten örvénylő földalatti patak partján. A sebesen rohanó víz felszínét is átitatta a szentjánosbogarakhoz hasonló rovarok zöldes derengése, ahogy a víztükör alatt csillogó, csiszolt köveken megtört az áramlat.
„A víz nem mély, de a sodrása csalóka” – mondta Mirella halkan, és óvatosan megérintette a jéghideg habokat. A túlparton egy régi, elfeledett faragott kőlépcső emelkedett ki a homályból, ami egyenesen felfelé vezetett a sziklák közé.
Bandi rémülten nézett a vízre. „Én abba nem lépek be! Látatlanban? Ki tudja, mi lapul a kövek között!” Az idős asszony csak némán rázta a fejét, csontos ujjaival még szorosabban szorítva Mirella karját.
Mirella nem pazarolta az időt a panaszokra. Előrelépett az első széles, víz alatti kőlapra, megmutatva a többieknek a biztonságos gázlót. „Ha itt maradunk, a sziklák fognak eltemetni minket. Egyenként megyünk át. Borda, te zárod a sort!”