A Smaragd Ösvény

Mirella mélyen vett levegőt. Az arcán az eddigi halvány mosoly eltűnt, helyét a koncentráció és a fáradtság vette át. Tudta, a döntés súlya egyedül az övé. Borda eközben a legvilágosabb hasadék felé fordította orrát, mintha egy láthatatlan szag húzná arra.
Elkapva Borda határozott mozdulatát, Mirella bólintott. Nem volt ideje mérlegelni minden lehetséges veszélyt, csak a kutya ösztönei és a remény, hogy a fény valamilyen kijárat felé mutat. „Arra, gyertek!” – mondta rekedten, és az erősödő, smaragdzölden fénylő hasadék felé indult. Bandi nyögött, az idős asszony szorosabban kapaszkodott Mirella ruhájába, mintha attól félne, hogy egyedül marad a sötétben, de követték. Borda a csapat faránál maradt, farkát alacsonyan tartva, de figyelmesen pásztázva a hátuk mögötti teret.
Ahogy beléptek a szűkebb járatba, a levegő mintha még sűrűbb lett volna a zümmögéstől. A smaragdfényű rovarok és gombák valóságos szőnyeget alkottak a falakon és a mennyezeten, lassan, pulzálva világították meg az utat. A hasadék valóban szűkebb volt, mint amilyennek az elején látszott, és alig pár lépés után enyhén lefelé kezdett lejtani, mintha a föld mélye felé húzná őket. A talaj csúszós volt a nedvességtől, és a levegő hidegsége szinte a csontjaikig hatolt.
Bandi megbotlott egy kiálló kövön, és hangosan felkiáltott. „Ez rossz! Érzem, ez egy csapda! Mégis miért ide jövünk?!” Az idős asszony szeme rémülten villant, de nem szólt semmit, csak összébb húzta magát. Mirella nem fordult meg, csak annyit felelt: „A fény vezet, Bandi. Ennyi, ami most van.” Próbálta magában elnyomni a saját félelmét, a torkában dobogó szíve ütemét, ami a zümmögő dallammal keveredve lassan felőrölte az idegeit.
Borda egy halk morgással felelt Bandinak, és közelebb lépett hozzá, mintha ezzel akarná megnyugtatni, vagy inkább megálljt parancsolni a panaszkodásának. A járat lassan kanyarodott, és a smaragdfényes rovarok mellett apró, szintén világító gombák tucatjai sorakoztak a nedves falakon. Mintha az egész barlang élő és lélegző lenne, minden egyes rezdülésével a bizonytalanságot súgva a fülükbe. Mirella a csapat élén haladva érezte, ahogy a hasadék egyre mélyebbre és mélyebbre vezeti őket, befelé az ismeretlenbe, ahol a csendes zümmögés uralkodott. A lankásabb barlangjárat egyre inkább szorította őket, szinte fojtogatta a kilátástalan mélység ígérete. Az utolsó pillanatban préselte át magát a szűk résen, mielőtt az teljesen elzárta volna az utat.