Zöld derengés a mélyben

A nehéz sárgaréz ajtó mögött egy kisebb, kör alakú kamra fogadta őket, melynek közepén egy vaskos kőasztal állt. Felületébe különös, koncentrikus körökből álló barázdákat vágtak, amelyek bonyolult gépészeti rendszerré álltak össze.
– No, ez nem az a fajta asztal, ahol a nagyságos urak a pecsenyét torkolják – jegyezte meg Mirella félvállról, miközben közelebb lépett. A kőlap közepén egy súlyos bronzkart pillantott meg. – Bandi, fiam, ne állj ott úgy, mint aki kísértetet látott, segíts megmozdítani!
Bandi nyelt egyet, majd odalépett, s Mirellával közösen megmarkolták a hideg fémet. Borda feszülten figyelt, farkát behúzva, de készen az ugrásra. Együtt, megfeszített erővel tolták el a kart. A kőasztal belsejéből mély, tompa morajlás hallatszott, mintha óriási fogaskerekek ébredtek volna fel évszázados álmukból. A kőlap barázdáiból hirtelen vakító, pulzáló smaragdzöld fény tört fel.
A kamra padlója megremegett, s a falrész száraz robajjal kettécsúszott. Mögötte egy tágas lépcsősor bontakozott ki, amelynek fokait folyékony smaragdfény világította meg alulról.
– Na tessék, a zöld mindig jól állt az arcomhoz – mosolyodott el Mirella, és elindult lefelé a ragyogó mélységbe.