Árnyak a rézlemezeken

A kanyargós lépcső végén egy ovális alakú, boltíves terembe érkeztek, ahol a smaragdfény lágyan megült a falakat borító vastag rézlemezeken. Mirella megtorpant, és intett a többieknek, hogy maradjanak veszteg. A sötét tónusú fémbe aprólékos rézkarcok voltak vésve: bonyolult fogaskerekek, tekergő föld alatti folyók és fura, csillag alakú jelzések rajzolódtak ki a homályban.
– Hát, ha ezt a sok sarcolható rezet meglátná a vármegyei dézsmaszedő, tüstént gutaütést kapna – susogta Mirella, miközben finom ujjait végighúzta az egyik finoman megmunkált karcolaton. – Nézzétek csak! Ez nem pusztán puszta díszítés, hanem egy gépészeti rajz.
Bandi óvatosan közelebb settenkedett, vállát Mirella ruhájához szorítva. A fiú szeme idegesen ugrált a falak sejtelmes rajzolatain.
– Ugyan, Mirella... biztos, hogy jó felé megyünk? Úgy néznek ki ezek a figurák a rézen, mintha minket figyelnének – suttogta fojtott, szaggatott hangon.
Borda füle hátralapult, s halk, feszült morajlással jelezte, hogy a csöndes terem mélyén valami nem teljesen szunnyad. Mirella szeme ekkor megakadt az egyik rézkarc közepén található, domború rézgombon. A rajzolat egy hatalmas vízikereket ábrázolt, amelynek küllői éppen a gomb köré fonódtak.
– Nyugi, Bandi, a fémből vésett alakok ritkán harapnak – csipkelődött Mirella, bár a szívverése neki is felgyorsult a feszültségtől. Határozott mozdulattal benyomta a kiálló rézgombot. A falak mélyén lapuló reteszek csikordulva mozdultak meg, s a terem túlsó végén álló rézajtó lassan felpattant.