Rézkarcok a homályban

A súlyos kőfalszakasz lassan félresiklott, s a rést azonnal elöntötte egy sejtelmes, smaragdzöld derengés. A feltáruló nyílásból kiáramló száraz fuvallat jólesően melengette át a gázlón átázott, dermedt gúnyájukat. A fény egy finoman csiszolt, lefelé kanyargó lépcsősort világított meg, melynek minden egyes fokát vékony, csiszolt rézszegély díszítette.
– Na, ez már döfi! Legalább nem fagy le a lábujjunk – jegyezte meg Mirella halk kuncogással, miközben gyanakvóan, de határozottan az első smaragdfényű fokra lépett. – Úgy látszik, a barlang régi építői lényegesen jobban értettek a vendéglátáshoz, mint a szomszédos vármegye fukar ispánja.
Bandi halkan megkönnyebbülten sóhajtott. Bár a szemei még mindig nagyra nyíltak az ámulattól, a kellemes meleg hamar elűzte a vacogását. Borda, a nagy fekete eb, óvatosan megszaglászta a lépcsőperem csillogó fémjét, majd elégedett morgással előreügetett, mintha csak a megszokott otthoni pincelejárón lépkedne.
A lépcsősor lágyan kanyarodva vezetett a mélybe, s a zöldes derengést a falakba süllyesztett, apró réztükrök sokszorozták meg. A fémes csillogás az alagút falain sejtelmes ritmust adott a lépteiknek. Ahogy haladtak lefelé, a fém alkatrészek halk tónusú rezonanciája kísérte őket, jelezve, hogy a szerkezet mélyén még mindig él a régi gépezet.