Fémes csillogás a mélyben

A hűvös csarnok mélyén csobogó patak vize különös, derengő fényt árasztott. Nem közönséges vízfolyás volt ez; a meder alján fénylő fémtárgyak – talán régi korok elfeledett érméi vagy míves láncszemei – pislákoltak, biztonságos gázlót rajzolva ki a sötét áramlatban. A fémek hideg, kékes derengése mutatta az utat a túlpart felé.
– Ide nem ártana egy jobb csizma, mi? – suttogta Bandi, miközben fázósan összehúzta magát. Hangja meg-megbicsaklott a feszültségtől, szemei tágra nyíltak a sötétségben.
– Csak kövesd a csillogást, kisöcsém – felelte Mirella. Bár a torkában dobogott a saját szíve is a barlang fojtogató, idegen mélységétől, hangját igyekezett könnyednek mutatni. – Jobb ez, mintha egy fukar adószedő elől kellene a mocsárban gázolnunk.
Borda halkan, idegesen nyüszített, de mancsaival határozottan követte a víz alatti fémek által mutatott ösvényt. A jéghideg víz marta a lábukat, ám a fénylő pontok pontosan vezették őket a túlpartra, elkerülve a mély örvényeket.
Ahogy átértek a csúszós köveken, egy újabb, súlyos kőasztal magasodott előttük a homályban. Mirella nem teketóriázott. Remegő, de céltudatos ujjakkal tapogatta le a durva kőbe süllyesztett rézszerkezetet. Amikor megmozdította a középső, nehéz kart, a fogaskerekek fojtott, ritmikus kattogása újra felverte a csarnok csendjét, s a fal mögül száraz, meleg levegő áramlott feléjük.