A fogaskerekek visszhangja

A kőasztal lapja halk morajlással kettécsúszott, és a fogaskerekek suttogó, ritmikus ketyegése felerősödött, mintha a hegy gyomrában egy apró, fémes szív vert volna. A résből hűvös, földillatú fuvallat csapott ki, s a sötétségből egy smaragdfényben játszó, mohás lépcsősor bontakozott ki, ami egyenesen a mélybe vezetett.
– Na, ki mondta, hogy a régi mestereknek nem volt stílusuk? – kacsintott Mirella a kissé megilletődött Bandira, miközben hanyagul megpöccintette az egyik még mindig rezgő rézkart. A fiú tágra nyílt szemmel bámulta a feltáruló lejáratot, mintha attól tartana, hogy a lépcsők bármelyik pillanatban elnyelhetik őket, de Mirella vidám és magabiztos lénye gyorsan eloszlatta a félelmeit.
Borda nem sokat teketóriázott. Alacsonyan tartott fejjel, óvatosan szimatolva lépett a legfelső, zöldesen derengő fokra, majd elégedett, rövid vakkantással jelezte, hogy a levegő tiszta, a kövek pedig szilárdan állnak. A kutya lojalitása és ébersége most is tökéletes iránytűnek bizonyult.
A kis csapat elindult lefelé a hűvös mélységbe. Ahogy távolodtak a kőasztaltól, a mögöttük lévő nehéz kőlap lassan, szinte hangtalanul visszacsúszott a helyére, végleg elzárva a külvilágot. Mirella azonban csak előre nézett, ahol a smaragdfényű lépcsők alján már felsejlett egy csobogó patak tiszta csarnoka.