A rézfogaskerekek suttogása

Mirella nem teketóriázott, elsőként lépett a kristálytiszta víztükörbe. A hűvös patak alig ért bokáig, s ahogy a csizmája érintette a medret, a vízfenéken lapuló apró fémszemcsék még erősebben kezdtek derengetni, kirajzolva a biztonságos gázlót.
– Lépjetek pontosan a nyomomba – intette hátra Bandit könnyed mosollyal, miközben Borda óvatosan mellé szegődött, orrát a hűvös fuvallat felé emelve. A fiú ámulva követte a derengő csillagösvényt a vízen át, míg a csobogás ritmikus, megnyugtató muzsikává szelídült a csarnok magas boltívei alatt.
A túlpartra érve a sziklafal egy tágasabb, csendes fülkét rejtett. A csarnok mélyén, a vízmorajlás forrásához közel egy masszív, faragott kőasztal állt, amelynek csiszolt lapjába bonyolult rézszerkezetet süllyesztettek. Ahogy Mirella közelebb lépett, a tarisznyájában lapuló rézeszközök halk, csilingelő hangon válaszoltak az asztal kerekinek jelenlétére.
– Úgy tűnik, a régi építészek szerették a furfangos szerkezeteket – jegyezte meg Mirella, miközben magabiztosan a kőasztalhoz lépett, és ujjait a rézkarokra illesztette. Egy határozott fordítással működésbe hozta a finom fogaskerekeket, s a szikla mélyén azonnal kattant valami.