Csobogás a csarnok mélyén

A lépcsőfokok simák és meglepően szárazak voltak, mintha maga a hegy csiszolta volna őket tökéletesre. A sziklafalakon finom, smaragdzölden derengő moharéteg futott végig, ami épp elegendő fényt biztosított ahhoz, hogy ne kelljen fáklyát gyújtaniuk. A kellemes, hűvös huzat kényeztetően simított átizzadt arcukon, Borda pedig elégedetten horkantott egyet, ahogy a forró por íze végre eltűnt az orrából.
– Látod, Bandi, a természet sokkal jobb építész, mint a vármegye gőgös mesterei – jegyezte meg Mirella halkan, miközben egyik kezével a tarisznyájában rezonáló rézeszközöket igazította meg. – Nincs itt semmi hivalkodó cicoma, mégis pontosan tudja, merre kell vezetnie a vándort.
Ahogy egyre lejjebb értek a kanyargós spirálon, a smaragdfény lassan szelídült, s a mélyből halk, ütemes csobogás zaja szűrődött fel feléjük. Bandi megtorpant az egyik szélesebb pihenőnél, s kíváncsian hajolt előre.
– Néném, ott lent mintha csobogna valami! – suttogta megkönnyebbülten.
A lépcső alján egy tágas, hűvös csarnok tárult felt, aminek az alján sekély, kristálytiszta patak kanyargott. A mederben fekvő fémes szemcsék csillogva válaszoltak a tarisznyában lapuló eszközök dallamára, kijelölve a gázló biztonságos nyomvonalát.