A smaragdfényű lépcsősor

Mirella odaosont a kőasztalhoz, és óvatosan végighúzta az ujjait a hideg rézszerszámokon. Ahogy hozzájuk ért, a tarisznyájában lapuló fémtárgyak megszűntek égetni; a kellemetlen forróság helyett finom, dallamos rezonanciába kezdtek. Bandi tágra nyílt szemmel leste a nő minden mozdulatát, miközben Borda halkan szaglászta az asztal lábát, mintha réges-régi nyomokat keresne a porban.
– Nézd csak, öcsém – suttogta Mirella, miközben az egyik különös, kör alakú rézszerkezetet kiemelte a finom hamuréteg alól. – Ez nem közönséges kovácsszerszám. Ez a hegy zárja és kulcsa egyben.
Ahogy a szerkezetet az asztal közepén lévő, pontosan ugyanilyen alaktalan mélyedésbe illesztette, a kőfelület halk recsegéssel elmozdult. A katlan pulzáló fénye egyetlen pillanatra sárgásról mély smaragdzöldre váltott, és a fülke hátoldalán egy rejtett, lefelé spirálozó lépcsősor tárult fel. A mélyből nem forró füst, hanem meglepően friss, hűvös levegő áramlott feléjük, kellemes megváltást hozva a perzselő hőség után.
– Na, a gőgös uraságok biztosan nem így képzelték a hegyi sétájukat – nevetett el halkan Mirella, majd megveregette Borda oldalát. – Menjünk, mielőtt a katlan meggondolja magát, és újra belobbantja a sziklapárkányt.
Bandi megkönnyebbülten sóhajtott, és elsőként lépett a lépcső szilárd fokára. A kis csapat maga mögött hagyta a dohogó katlant, elindulva az ismeretlen mélységbe vezető ösvényen.