Izzó léptek a katlan felett

A fém tárgyak Mirella tarisznyájában szinte égetni kezdték a vásznat; ritmikus lüktetéssel vették át a hegy szívének dobbanásait. Bandi megbabonázva tette meg az első bizonytalan lépést az izzó katlan széle felé, de Mirella határozottan megragadta a fiú vállát.
– Lassan a testtel, öcsém! Nem azért jöttünk ilyen mélyre, hogy ropogósra süljünk – intette le halk, de derűs hangon, miközben tekintetével a kőfalat pásztázta.
A terem szélén, a falhoz simulva egy keskeny, természetes sziklapárkány húzódott végig. A sziklába vésett régi jelek sárgás fénnyel izzottak fel minden egyes dörrenésnél, mintha csak biztonságos ösvényt mutatnának a mélység peremén. Borda halkan felmordult, majd óvatosan, orrát a sziklához szorítva elindult a szűk párkányon.
– Látod? Borda tudja, merre van a kiút – mosolyodott el Mirella, és intett Bandinak, hogy lépjen a kutya nyomába.
Ahogy áthaladtak a hatalmas, dohogó mag felett, a forróság hullámokban csapott fel rájuk, de a sziklafal mellől érkező hűvösebb léghuzat elviselhetővé tette az utat. A katlan túloldalán egy alacsony, félköríves fülke sötétlett, amelyben egy ódon kőasztal pihent. A pulzáló fényben jól látszódtak a rajta fekvő, rézből kovácsolt szerszámok. Mirella szeme megcsillant: a hegy titka most végre karnyújtásnyira került tőlük.