A pulzáló szív

A halk, fémes koccanás egyre tisztábban hallatszott, mintha egy láthatatlan óriás kovácsolná a hegy szívét. A vörösesbarna derengés most már annyira erős volt, hogy a fáklya fénye szinte el is veszett benne; a járat falain furcsa, pulzáló árnyékok táncoltak. A levegő sűrűbbé, nehezebbé vált, és mintha egy távoli kemence lehelete simogatná az arcukat. Borda, aki eddig magabiztosan lépkedett, most óvatosabban szimatolt, füleit fel-felkapva a zaj irányába.
Hirtelen egy éles kanyar után feltárult előttük a látvány. Egy hatalmas, kupola alakú üregbe értek, melynek közepén egy izzó, pulzáló valami állt. Nem kő volt, és nem is hagyományos kohó; inkább egy óriási szívre hasonlított, amely mély, dohogó lüktetéssel vert. A falait beborító, fénylő erezetű kőzetek is erre a ritmusra vibráltak. A fémes hangok is innen érkeztek, de nem egy kalapács ütötte az üllőt, hanem maga a pulzáló „szív” adott ki ritmikus, dörrenő hangokat, mintha önmagát formálná.
Bandi szája ismét tátva maradt. Mirella sem látott még ehhez foghatót. Ez a hely nem csupán meleg volt, hanem egyenesen forró, a levegőben vas és kén szaga keveredett, és a ragyogás elárulta, hogy az izzás nem külső forrásból, hanem a hegy mélyének rejtett energiájából fakad.
– Nos, Bandi, úgy tűnik, a kovácsmester a hegy maga – suttogta Mirella, miközben Bandi karjára szorította a kezét, nehogy a fiú túlságosan elragadtassa magát. Borda csendesen leült a lábukhoz, de tekintetével éberen pásztázta az izzó szörnyeteget. Ez a látvány nem csupán egy kapu volt, hanem maga az izzó mélység, melynek rejtelmei még vártak rájuk.