Az izzó mélység kapujában

A nehéz vasajtó mögött feltáruló folyosó nem a barlangok szokásos, fagyos nyirkosságát rejtette, hanem valami egészen mást. A meleg, parázs illatú áramlat szinte barátságos kézként simogatta meg az arcukat, ahogy átlépték a küszöböt. Borda, fittyet hányva a bizonytalan mélységnek, büszkén ügetett az élen, mintha csak egy jól ismert vadászösvényen járna. A lány halkan elnevette magát a kutya magabiztosságán, miközben fáklyájuk fényében megcsillantak a barlang falát borító különös, vöröses erezetű kőzetek.
– No, úgy tűnik, odaát nem fognak megfagyni a lábujjaink – jegyezte meg Mirella, s huncut pillantást vetett Bandira, aki még mindig tátott szájjal bámulta a hátrahagyott, fénylő zárszerkezetet. A fiú óvatosan lépkedett a lány mellett, kezével a durva sziklafalat tapogatva, amely meglepő módon langyos volt, mintha valahol a mélyben egy óriási kohó parazsa fűtené a hegy gyomrát.
Ahogy egyre beljebb haladtak, a száraz fű és a távoli tűzrakások illata felerősödött. A járat lassan tágulni kezdett, s a sötétséget felváltotta egy sejtelmes, tompa derengés. Nem a napfény volt az, sokkal inkább a föld mélyének saját, belső izzása, amely barátságos, vörösesbarna fénnyel vonta be a lépteiket. Bandi hirtelen megtorpant, és egy halk neszre lett figyelmes: a távolból, a langyos széllel együtt, mintha egy kovácsműhely ritmikus, halk fémes koccanásai hallatszottak volna. Mirella intett a fiúnak, hogy kövesse a hangot; a kaland még csak most kezdődött igazán.