A parázs illatú fuvallat

Mirella huncut mosollyal fordult a kissé megszeppent Bandi felé, miközben a fénylő korongot a tenyerében forgatta. Nem volt az a fajta, aki egy rozsdás vasajtó láttán visszafordulna, pláne ha az a kapu pont olyan formájú kulcsokért kiáltott, amilyeneket a kezükben szorongattak. Borda, a hűséges fekete eb, óvatosan odasétált a fémlemezhez, megpöckölte a nedves orrával, majd elégedett horkantással jelezte, hogy a levegő tiszta, nincs ok az aggodalomra.
– Na, te legény, lássuk, hogy illik-e a zárba az úri bazár – kacsintott a lány a fiúra, és határozott mozdulattal illesztette a saját fémtárgyát a bal oldali mélyedésbe. A korong szinte magától csúszott a helyére, s azon nyomban vibráló, meleg fénnyel árasztotta el a sziklafalat.
Bandi vett egy mély levegőt, az izgalomtól kipirult arccal követte a példáját, és a saját darabját a jobb oldali résbe nyomta. Abban a pillanatban a nehéz vasajtó mély, dörmögő hang kíséretében megmozdult. A súlyos fém lassan, de méltóságteljesen tárult fel előttük, s a barlang sötétjéből egy egészen másfajta, langyos fuvallat csapta meg az arcukat, amely száraz fű és távoli parázs illatát hordozta.
Borda elsőként dugta be a fejét a táguló résen, feszült figyelemmel szimatolva az új birodalmat, miközben Mirella játékosan meglapogatta a fiú vállát, jelezve, hogy a nehezén már túl vannak.