A mohás lejtő titka

A tágas csarnokból egy meredeken lefelé kígyózó járat nyílt, amelyet szinte teljesen benőtt a különös, derengő, zöldellő moha. Mirella elégedetten vette szemügyre a puha szőnyeget, amelynek lágy fénye kellemesen megvilágította a nedves falakat. Borda halk szuszogással indult elöl, óvatos mancsaival szinte zajtalanul gázolva a fénylő növényzetben, miközben Bandi még mindig a kezében tartott fémkorongot szorongatta, mintha attól tartana, hogy a csoda bármelyik pillanatban véget érhet.
Ahogy egyre mélyebbre ereszkedtek a kanyargós alagútban, a fénylő moha lüktetése ritmussá vált, szinte együtt lélegzett a lépteikkel. A csendet hirtelen a sötétségből felhangzó, tiszta vízcsobogás törte meg. Nem a gázló vad zúgása volt ez már, hanem egy rejtett forrás játékos, egyenletes csörgedezése, amely valahol a járat mélyén, a falak repedéseiből fakadt.
– Úgy tűnik, a hegy gyomra dalol nekünk – jegyezte meg Mirella halk, tréfás hangon, hogy eloszlassa Bandi arcáról a feszültséget. A fiú hálásan elmosolyodott, s szorosabban lépett a lány nyomába, miközben a fénylő fémtárgyak kellemes melegséget árasztottak a tenyerükben, mintha csak jelezni akarnák, hogy jó úton járnak.
A járat alján a mohaszőnyeg hirtelen véget ért, s a smaragd fényében egy monumentális, magányos vasajtó körvonalai bontakoztak ki a puszta sziklából. Az ajtó masszív felületén különös, mély vésetek és fura formájú mélyedések sötétlettek, pontosan olyan alakúak, mint a náluk lévő fénylő fémtárgyak.