Smaragdfény és rézlemezek

A lépcsőfokokból áradó zöldes ragyogás kísérteties árnyakat vetett a falakra, ahogy a kis csapat egyre mélyebbre ereszkedett a nyirkos homályba. Bandi minden egyes lépésnél megremegett, ujjai fehéredtek, ahogy a fáklyáját szorította, bár a smaragdfény miatt szinte felesleges volt a láng. Az idős asszony halkan mormolt magában valami védelmező imát, míg Borda feszülten, farkát behúzva loholt szorosan Mirella sarkában, tágra nyílt szemekkel fürkészve a sötét sarkokat.
– Csak semmi pánik, jóemberek, a végén még azt hiszem, hogy egy gyáva nyúlcsapattal utazom – suttogta vissza Mirella tréfásan, de a szeme sarkából ő is éberen figyelte a falak repedéseit.
A lépcsősor alján hirtelen kiszélesedett a tér. Egy tágas, kör alakú terembe értek, amelynek falait tetőtől talpig finom, míves rézkarcok borították. A fémlemezeken furcsa, tekergő motívumok, rég elfeledett városok és különös szerkezetek rajzolódtak ki, melyek a zöld fényben úgy festettek, mintha életre keltek volna.
– Ez meg mi a fene? – nyögte ki Bandi, miközben hátrált egy lépést, nehogy hozzáérjen a hideg fémhez.
Mirella azonban nem tétovázott. Végighúzta ujjait az egyik nagyobb rézkarc domborulatain, ott, ahol a rajzolat egy stilizált fogaskereket ábrázolt. Az egyik apró rézszegecs furcsán engedett a nyomásnak. Mirella határozottan megnyomta a rejtett gombot. A falból fémes kattanás hallatszott, s a rézlemezek mögött egy újabb, addig láthatatlan ajtó kezdett lassan, csikorogva feltárulni, újabb sötét járatot engedve szabadon.