A fénylő jelek nyomában

A nehezen mozgó ajtó végül feltárult, s a mögötte lévő járatba pillantva a csapat szemei alkalmazkodni próbáltak a mély sötétséghez. A rézlemezek mögül előtörő metsző hideg pillanatokra megdermesztette a levegőt, mintha maga a járat is a kinti világból érkezőket figyelné. Bandi nyelt egy nagyot, a fáklya lángja remegve táncolt a kezében, s az idős asszony is szorosabban fogta Borda vastag nyakát.
– Na, csak nem ijedtünk meg egy kis sötétségtől, he? – Mirella hangja áthatóbb volt, mint gondolta volna, és a csipkelődés némi bátorságot öntött a többiekbe. Először ő lépett be az ismeretlen mélységbe, tekintete fürkészte a falakat, mintha a homályban is látná a rejtett üzeneteket. A smaragdfényes teremből beszűrődő zöldes derengés még egy darabig nyúlfarknyi árnyékként követte őket, de ahogy haladtak, úgy tűnt el a múlt a hátuk mögött.
A járat, akárcsak az előző, nyirkos és szűk volt, de hiányzott belőle a rézkarcok díszes mintázata. A fáklya sárgás fénye alig hatolt túl egy-két lépésnyire, és a levegő is egyre hűvösebbé vált. Már épp azon kezdtek tanakodni, hogy vajon mi várhat rájuk a teljes sötétségben, amikor egy halk pulzálás hívta fel a figyelmüket.
Eleinte csak halvány pontokként jelentek meg, majd egyre sűrűbben, mintha apró, izzó zsarátnokok lennének a járat falába ágyazva. Ezek a fénylő fémtárgyak nem a smaragdfény hideg ragyogásával, hanem egy melegebb, aranyló fénnyel világítottak, s mintha szándékosan, egy láthatatlan ösvényt jelöltek volna ki a csapat előtt. Bandi még mindig kissé borzongott, de Mirella tekintete felcsillant. Ezek a jelek, úgy tűnt, valahová vezették őket, és nem is akárhová, hanem egyenesen előre.
– Kövessük a fényt, jóemberek! – suttogta Mirella, és magabiztos léptekkel indult el az izzó pontok által kijelölt úton. Borda feszülten, de engedelmesen követte, míg az idős asszony és Bandi csendben, egymást biztatva lépkedtek a fénylő fémtárgyak nyomában, melyek egyre sűrűbben és erősebben ragyogtak, ahogy mélyebbre hatoltak a föld alatti járatban.