Zökkenők a macskakövön

A keréknyomok már a mezőváros kővel kirakott főutcájának peremét koptatták. Mirella elégedett, mégis ingerült pöffenéssel csúsztatta vissza a rézveretes tégelyeket a ponyva alatti titkos rekeszbe. A kapunál maradt fegyveresek még mindig egymást vádolva tanakodhattak a porban, félve a tiszttartó képzelt haragjától.
– Ostoba fajankók – sziszegte Mirella, miközben kisimította gyűrött szoknyáját. – Elég kimondani a tiszttartó nevét, és máris remeg a térdük. Mintha a csúza nem a saját kapzsi bűneik miatt marná azt a dölyfös embert!
Borda nem lazított a gyeplőn. Komor tekintete a keskeny, fagerendás házak ablakait vizslatta, szeme sarkából figyelte a kora reggeli utcán szállongó árnyakat. A düh még mindig ott feszült a vállában; a veszély nem múlt el, csak átköltözött a városfalak közé.
– Jobb lesz sietni – vetette oda rekedten Borda, és a szűk sikátorok felé kormányozta a szekeret. – Ha a tiszttartó emberei meglátják a tégelyeket, nem kérdeznek, csak akasztanak.
– Ugyan már, mire rájönnek a turpisságra, a krémek javát már rég szétosztom a szegénytelep nyavalyásai között – felelte élesen a nő, de a tekintete idegesen pörgött. – A gőgös cívisek meg fizethetnek érte aranyat, ha azt hiszik, a tiszttartó csodakencéjét veszik meg.
A szekér zökkenve fordult be az alacsony présházak közötti árnyas sikátorba. A levegőben fűszer, állati ürülék és állott sör szaga keveredett. Mirella intett a bakon ülő férfinak: itt az ideje elrejteni a rakományt, mielőtt a városi hajdúk szagot fognak.