A tiszttartó orvossága

A szekér zörgése felverte a vámszedő kapu előtti feszült csendet. Három fegyveres lépett ki a fabódé árnyékából, élükön egy köpcös, vörös képű őrmesterrel, aki fenyegetően intett a lándzsájával.
– Megállni! Senki nem lép be a mezővárosba ellenőrzés nélkül – horkantotta a fegyveres, s a markolatára tapasztotta a kezét.
Borda szorosan markolta a gyeplőt, teste megfeszült a bakon, szemei riadtan s néma dühvel villantak a katonákra. Rövid, szaggatott lélegzettel várta a jelet.
Mirella azonban nyájas, álszent alázattal hajolt előre a ponyva mögül, s úgy emelte magasba a rézveretes tégelyeket, mintha szent ereklyét tartana.
– Jaj, tekintetes uram, hál’ az égnek, hogy rátok találtunk! – csicseregte fojtott, izgatott hangon. – A tiszttartó úr személyes kenőcsei ezek! Egész éjjel hajtottunk a gázlón át, a méltóságos úr gyötrő csúzára meg a lázas nyavalyájára!
Az őrmester megtorpant, meglepett pillantást vetve a csillogó tégelyekre. A csúz emlegetése betalált: a tiszttartó híresen sanyarú természetű volt, ha fájtak a csontjai.
– A tiszttartónak? Nem szólt semmiféle küldeményről... – hüledezett az őr, de a fegyverét már lejjebb engedte.
– Mert titkos! – szisszent rá Mirella, s közelebb hajolt. – Ha egy órát késünk, megint a vérébe száll a méreg. Akarja kelmed magára vállalni a haragját?
Borda kihasználta a pillanatot: rövid, rekedt morgással biztatta a lovat, s a szekér gördülékenyen áthaladt a zavarodott őrök sorfala között.