Fegyveresek a vámszedő kapunál

A dombtetőre érve a friss mezői szél felerősödött, s hideg fuvallata megremegtette a szekér ponyváját. A völgyben elterülő mezőváros vámszedő kapui már tisztán látszottak, ám a szokásos hajnali tömeg helyett szokatlan fegyveres tolongás mutatkozott a bejáratnál.
Borda azonnal megrántotta a gyeplőt, s a lovat egy öreg útszéli kőkereszt mögé terelte. Szeme élesen villant, s a férfi keményen odafordult a lányhoz.
– Az udvari tiszttartó emberei. Nem a megszokott vámszedők – vetette oda élesen, szinte odaszegezve a szavakat a lánynak. – Túl korán kint vannak. Valaki eljárt a szájával a gázlónál.
Mirella bosszús morajlással lökte félre a lába alatt lévő szalmabálát. Düh marta a mellkasát: a szegénynegyedben hátrahagyott csomagok biztonságban voltak, de ha most lefoglalják a szekerüket, a fél éjszakai munkájuk kárba vész.
– Hagyd a fejszét, Borda! Nem mészárlással fogunk átjutni – sziszegte vágó hangon, s gyors mozdulattal felpattintotta az üléspad alatti titkos rekeszt. Kiemelt két apró, rézveretes tégelyt. – Megkapja az öreg a varázsporát, amire úgy áhítozik. Ráadásul ő maga fog utat vágni nekünk a kevély katonái között.
Borda nem válaszolt, csak a lovak kantárját markolta meg, felkészülve a legrosszabbra, míg Mirella hideg, magabiztos mosolyt erőltetett az arcára. A szekér lassan kilépett a rejtésből, egyenesen a vámszedő kapu felé vette az irányt.