Friss szellő a mezőn

A hajnali derengés lassan aranyszínűre festette a nyílt mezőt elborító ködfoltokat. A szekér kerekei ritmikusan halk zörgéssel vágták a puha fűvel borított dűlőutat, egyre távolabb kerülve a folyótól és az adószedők fenyegető lámpásaitól. A friss, csípős reggeli levegő gyorsan eloszlatta az éjszakai hajsza utolsó maradványait is.
Mirella megmozgatta elgémberedett ujjait a gyeplőn, majd elégedetten sóhajtva dőlt hátra a bakon. Oldalra pillantott, ahol Borda szorítása is végre megenyhült a fejsze nyelén. A férfi óvatosan kibújt a vastag posztókabátból, s lazább tartással igazította meg az ülésdeszkát.
– A vásáros mezőváros még jó három mérföld – jegyezte meg Borda, miközben a kelő nap felé pásztázta a horizontot. – Ha tartjuk ezt a tempót, délelőttre beérünk, mielőtt a tisztviselők lezárják a vámszedő kapukat.
– Szerencsénk mindig akad, ha elég szemfülesek vagyunk – felelte vidáman Mirella, s egy apró, aszalt szilvával teli szüszőt húzott elő a köténye mélyéről. Egy marékkal Borda tenyerébe csúsztatott, majd ő maga is bekapott egyet. – Ráadásul a főtéren már vár ránk a gőgös tiszttartó. Alig várom, hogy rádugjam a megmaradt porainkat aranyáron, mint ritka keleti varázsszert.
Borda szeme sarkában fanyar mosoly bujkált. Pontosan tudta, hogy a lány csípős nyelve és ravaszsága hamarosan újra megtölti a titkos rekeszeket. A ló elégedett horkantással gyorsított a száraz talajon, a szekér pedig magabiztosan haladt a dombhát felé.