Átkelés a sekély vízen

A döcögős szekér kerekei hamarosan elérték a folyóparti kavicságyat. A gázló sötét, csillogó szalagként húzódott a derengő ködben, s a víz csendes morajlása elnyomta a távoli városhatár zajait. Borda feszülten merevedett a bakon, hegyezett füllel hallgatózva a sötétségbe.
– Haladjunk – dörmögte szaggatottan a férfi, s fázósan összébb húzta a kabátját. – Ott maradt a lámpásuk. Közel vannak.
– Ne kapkodj, Borda – vetette oda Mirella halkan, bár a gyeplőt szorító ujjai elárulták saját feszültségét. – A víz elnyeli a keréknyomot.
A ló óvatosan lépett a hideg habokba. A kerekek halkan csobbantak, ahogy a sekély áramlat körbevette a küllőket. A lány egy pillanatra visszanézett a ködbe vesző szegénytelep felé, ahová az utolsó lisztes-húsos batyukat rejtették. Bár a szívük gyorsabban vert a hajdúk közelsége miatt, a jóleső megnyugvás mégis átjárta őket: ma éjjel sem éheznek a didergő pulyák.
Ahogy kiértek a túlsó, bokros partra, Mirella egy pillanatra megállította a fogatot a fűzfák árnyékában. Felhajtotta a bak alatti rekesz rejtett lécét, s ellenőrizte a rejtekhelyet. A kettős fenék kiürült, de a siker íze ott bujkált a reggeli hűvös levegőben.
– Tiszta a pálya – jegyezte meg Borda, ahogy végre kiengedte a feszültséget.
– Mindig tiszta, ha ügyesek vagyunk – mosolyodott el a lány, s a lovat a nyílt mező felé kanyarítva haladtak tovább.