Hajnali csomag a telep szélén

A szekér halk zörgéssel gördült tovább a sáros keréknyomokon, maguk mögött hagyva az öreg takács omladozó hajlékát. A szegénynegyed széli kalyibák felett már a hajnal előtti leghidegebb pára lebegett. Mirella a gyeplőt lazán tartva figyelte az út szélén sorakozó, roskatag tetőket, míg Borda hegyezett füllel, intő jelenlétként ült mellette a bakon, kémlelve a sötét utcasarkokat.
A telep utolsó kőkerítésénél, egy félig kidőlt kapu tövében újabb sötét mélyedés kínálkozott. A lány nem teketóriázott: egy vízhatlan, viaszos vászonba csomagolt kisebb köteget halászott elő a deszkák alatti rekeszből. Ebben némi szárított hús és finom őrlésű búzaliszt lapult, gondosan megvédve a nyirkos éjszakai párától. Egyetlen ruganyos mozdulattal leugrott a bakról, s a küszöb szélére illesztette a pakkot.
– Hogy a zúzmara se tehessen kárt benne – suttogta hamiskás mosollyal, miközben már pattanó léptekkel vissza is kapaszkodott a szekérre.
A távolban, a városfal felőli sikátorban ekkor egy adószedői őrjárat lámpásának imbolygó fénye villant meg. Borda halkan elmorogta magát, jelezve, hogy nem hiányoznak a túlbuzgó hajdúk felesleges kérdései. Mirella egy kötetlen mozdulattal a gázló felé vezető földútra kormányozta a lovat, s a ködbe vesző szegénynegyed lassan elmaradt mögöttük.