Viaszos vászon a vakablakban

A sikátor hamarosan kiszélesedett, ahol a vakolatlan téglafalak tövében egy régi, vakablakkal eltoraszolt vályogház állt. Mirella jól tudta, ki húzza meg magát a kidőlt gerendák alatt: az az öreg takács, akit a tekintetes adószedő úr még a nyár végén forgatott ki mindenéből, mondván, a szövőszék használata után is jár a központi illeték.
Mirella megállította a lovat a fal védő árnyékában, miközben Borda éber szemeivel a sötét utcasarkot kémlelte. A lány gyors, biztos mozdulatokkal készítette elő a következő csomagot. Egy vastag gyapjúkendőbe csavarta a maradék füstölt sonkát, egy kis csöbör ritka fűszersót, s a szélén egy tiszta szövetbe gubancolt ezüstpénzt is elrejtett.
Odalépett a befalazott ablaknyíláshoz. A vakablak aljában lévő mélyedés éppen eléggé védve volt a metsző éjszakai széltől meg a kíváncsi tekintetektől. A batyut óvatosan a kőpárkányra illesztette, s mielőtt visszahúzta volna a kezét, finoman megkocogtatta a korhadt deszkák szélét.
Bentről halk, reszketeg köszörülés hallatszott, amit egy bot bizonytalan koppanása követett. Mirella nem várta meg, míg az öreg az ajtóhoz botorkál; halkan visszasietett a bakhoz. Borda elégedett horkantással üdvözölte, s amint a lány felpattant mellé, a szekér máris a negyed széli kijárat felé vette az irányt.