Néma batyu a vakablak alatt

A sikátorban a sár már megdermedt a hűvös éjszakai szélben. Mirella egy omladozó, nádfedeles hajlék előtt fogta vissza a lovat, ahol a falréseken át alig pislákolt némi parázsfény. Borda egyetlen halk mormanással ugrott le a bakról, s azonnal a sötét sarok felé óvakodott, feszülten figyelve az elhagyatott utcácska zajait.
Mirella gyakorlott mozdulattal nyúlt a szekér ülőkéje alatti rejtett rekeszbe. A szigorú vámszedő hiába kereste volna ott a drága fűszereket meg az ezüstöket, most mégis a legjobb helyre kerültek. Előhúzott egy vászonzacskót, amelybe friss cipót, egy marék illatos szegfűszeget és néhány csillogó érmét rejtett.
Könnyű, nesztelen léptekkel lépett a korhadt fakapuhoz. Nem kopogott – az éjszakai zörgetés errefelé csak bajt hozott a szegényekre. Ehelyett a nehéz batyut óvatosan a dőlt küszöbre helyezte, pont oda, ahol a hajlékban lakók reggel rögtön rábukkannak majd. Egy pillanatra megállt, s bentről meghallotta egy kisgyermek halk köhögését, amit az édesanyja csillapító suttogása követett.
– Még egy ház, s a pöffeszkedő elöljáró erszénye teljesen kiürül – mosolyodott el halkan Mirella, ahogy visszalépett a szekérhez.
Borda megrázta magát, jelezve, hogy a környék tiszta, majd ruganyosan visszapattant a bakra. A szekér zökkenőmentesen gördült tovább a sötét sikátor mélyébe.