Árnyak a szegénytelep szélén

A kerekek halkan zörögtek a mélyülő kerékvágásban, ahogy a szekér lassan elhagyta a védelmet nyújtó tölgyest. A fák törzsei fokozatosan megritkultak, s a hűvös éjszakai szélben már érezni lehetett a szegénynegyed felől szálló fanyar fafüst szagát. Mirella elégedett mosollyal hajtotta a lovat; a tölgyfánál hagyott család biztonságban volt, de az út éjjeli feladatai még nem értek véget.
Borda éberen ült a bak mellett, fekete szőre szinte egybeolvadt az éjszakával. Fülei folyamatosan pásztázták a sötétséget, de feszültsége alábbhagyott, ahogy a vad erdei neszek elhaltak mögöttük. Mirella közben elégedetten simított végig a padlólemez alatt lapuló finom fűszeres zsákokon és a maradék csillogó pénzérméken. A gőgös vámszedőtől kanyarított zsákmány java még hátravolt.
A dombtetőre érve feltárult előttük a település széli nyomortelep szomorú képe. Roskadozó kunyhók, sárból tapasztott falak és elnyűtt zsindelyek sora húzódott a sápadt holdfényben. Sehol egy fáklya vagy kivilágított ablak, csak a kiszolgáltatottság néma csöndje ülte meg a tájat.
– Na, te fekete ördög, itt az ideje, hogy újra megörvendeztessük az éhezőket – suttogta Mirella halkan, miközben kissé meghúzta a gyeplőt. A szekér halk nyikorgással gördült be az első roskatag kerítések közé, felkészülve arra, hogy az éjszaka leple alatt újabb hajlékokba vigyenek reményt.