Meleg takarók az odvas fánál

Mirella fellebbentette a vastag ponyvát, s a szekér rejtekéből gőzölgő friss cipókat, szárított húst és két súlyos, gyapjúból szőtt takarót emelt ki. A szegény asszony remegő kézzel nyúlt a szétosztott javakért, s szólni sem tudott a hálától, csak könnytől fényes szemmel szorította magához fázós gyermekeit. A legkisebb fiúcska bátortalanul előlépett, és megsimogatta Borda fejét, mire a nagy fekete kutya elégedett horkantással telepedett le a nyirkos avarra.
– Ebből jut a holnapi útra is – súgta Mirella szelíden, miközben az asszony tenyerébe csúsztatott három fényes ezüstpénzt is, melyeket korábban a gőgös vámszedő elcsent kincseiből kanyarított le. – Napkeltéig maradjatok az odvas tölgy takarásában, azután vágjatok át a nyugati domboldalon! Ott nem járnak a hajdúk.
Az asszony némán bólintott, s a kicsiket betakarva visszahúzódott a sötét lombkorona alá. Borda füle ekkor megrezzent: a távoli tölgyesben szél zörrentette meg a száraz ágakat, de veszélyt most nem érzett a levegőben. Megcsóválta a farkát, majd visszasétált a szekér mellé.
Mirella egy utolsó biztató mosolyt küldött a fák között lapuló árnyak felé, majd magabiztos mozdulattal felpattant a bakra. Rásuhintott a gyeplőre, s a szekér csendben továbbördült az erdei úton, hagyva, hogy a tisztás jótékony homálya elnyelje a megsegített családot.