Puha léptek a tölgyesben

A fűzfák sűrű boltozata alatt végre elhalt az őrtűz pattanó zaja. A szekér kerekeiről letekert rongyok még mindig tompították a haladást, ahogy a ló a nyirkos, süppedős földön húzta a terhet. Mirella feszülten méregette a bokrok árnyékát, gyeplővel a kezében.
Borda a szekér mellett ügetett, orra csaknem a földet érte. Egyszeriben megtorpant, s sötét bundája borzolódni kezdett a homályban.
– Csendben – suttogta Mirella, s megtörte a szekér lendületét. – Mi az?
A fekete kutya nem morgott, csak alacsonyan tartott fejjel jelezte az utat. Csupán egy éjjeli bagoly lobbant át a lombkoronán. Mirella megkönnyebbülten sóhajtott fel. A dupla padló alá rejtett ezüst és a fűszeres zsákok sértetlenek maradtak, a hajdúk kurjongatása pedig lassan végleg elenyészett a háttérben.
Néhány száz lépés után az erdei csapás egy kis tisztásra vezetett. Az odvas tölgy tövében fázós árnyak mozdultak: a szegénynegyedből idáig menekült zsellércsalád várt rájuk. A didergő pulyák riadtan bújtak anyjuk szoknyája mögé, ám mikor meglátták a szekeret, felcsillant a szemük. Mirella arca azonnal megenyhült. Leugrott a bakról, és intett Borda felé.
– Figyelj – mondta a kutyának szaggatottan.
Azzal a szekér mögé lépett, hogy elővegye a nekik szánt élelmet és meleg takarókat.