Nádirigó a túlparton

Mirella finom kézmozdulattal előrehajtotta a lovat a sekély vízbe. A hűvös habok lágyan nyaldosták a szekér küllőit, de a kerekekre tekert vastag rongyok tompították az áramlás csobogását. A túlparti őrtűz körül vigyorgó hajdúk épp újabb kupa pálinkát döntöttek le a torkukon, fittyet hányva a sötétben úszó folyóra és a parti bokrokra.
Borda egyetlen nesz nélkül lépett be a gázlóba a bak mellett. Fülei előremeredtek, de a szeme sarkából folyamatosan Mirellát figyelte, készen arra, hogy egyetlen intésre a fűzfák védelmébe húzódjon. A víz csupán a szekér tengelyéig ért; a rekeszekben lapuló holmik biztonságban maradtak a gyeplő mögötti dupla padló alatt.
Amikor a szekér kereke megszólalt egy mederbeli kavicson, a parton ülő egyik hajdú hirtelen felkapta a fejét, s a sötétségbe kémlelt. Mirella azonban meg sem rezzent: csöndben kihúzott az övéből egy száraz nádszálat, s halk, félreérthetetlen nádirigó csicsergést imitált. A részeg őr felnevetett, legyintett egyet, majd visszakanyarodott a társaihoz meg a kancsóhoz.
A szekér zökkenés nélkül gördült fel a túlparti homokzátonyra. A fűzfák védelmező árnyéka azonnal bekebelezte a tengelyt és a lovat. Mirella halk, meleg kacajjal megsimogatta Borda nedves bundáját, majd a biztonságos erdei út felé fordította a gyeplőt. Az éjszaka még hosszú volt, de a gázló akadályát maga mögött tudva a szabadság édes íze átjárta minden porcikáját.