Súrlódó abroncsok a mélyúton

A dűlőút nyomvályúi mélyen bevágódtak a szikes talajba, de a kerekekre tekert vastag rongyok jól tették a dolgukat. A szekér nem csikorgott, csupán fojtott, puha zökkenéssel vette az út egyenetlenségeit. Mirella biztos kézzel tartotta a gyeplőt, miközben a szellő hűvösen simogatta az arcát, magával hozva a közeli folyó és a nyirkos iszap szagát.
Borda a bak szélén ült, feszült figyelemmel kémlelve az éjszakai tájat. Orrcimpái fellebbentek, amint a szélirány megváltozott; az avar sűrű, földes illata mögött már megérezte a víz közelségét. Mirella oldalvást pillantott hűséges társára, és halvány mosoly derült fel az arcán. A város nyomasztó falai végre mögöttük maradtak, s a siker édes íze melegséggel töltötte el a mellkasát.
Ahogy a dűlő beért a kanyargós fűzfák árnyékába, az út lelejteni kezdett a gázló felé. A lány finoman meghúzta a gyeplőt, lassabb tempóra intve a lovat. A túlsó parton halvány, narancssárga fény pislákolt: az őrtűz parazsa még élt, s a széllel időnként köhögés meg egy-egy kapatos hajdú nevetésének foszlánya szállt feléjük.
Mirella nem sietett el semmit. Megvárta, míg a sűrű vízpára teljesen bevonja a folyóparti bokrokat, tökéletes fedezéket nyújtva a szekérnek. Borda óvatosan letette mellső mancsait a bak szélére, és halk szimatolással jelezte: elérkeztek a vízpartra.