Rongyos kerekek a dűlőn

Mirella utolsó ezüstje is megtalálta a helyét egy dőlt kerítés mögi fatálkában. A lány megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd macskaléptekkel visszasurrant az utca sötétebbik felére, ahol Borda várt rá. A fekete kutya feszült izmokkal, szinte mozdulatlanul lapult a fal tövében, fülét a távolodó őr nehéz csizmakoppanásaira tapasztva.
– Végeztünk, cimbora – suttogta Mirella, és futólag megsimogatta a kutya borzas fejét. – Holnap reggel lesz itt öröm, amikor meglátják az ajándékot.
Borda rövid, elfojtott horkantással válaszolt, ami egyszerre jelentett egyetértést és sürgetést. Az éjszaka legnehezebb része még hátravolt: észrevétlenül kiverekedni magukat a szűk sikátorok labirintusából, mielőtt az éjjeli őrjárat váltása megérkezik.
Mirella óvatosan megfogta a szekér mellett várakozó ló kantárját. A kerekeket még korábban vastag rongyokkal csavarták körbe, így a kocsi alig hallható surranással gördült végig a poros földúton. Minden egyes kiálló kőnél Mirella gyomra összeszorult a feszültségtől, de szerencséjükre a város eme elfeledett szeglete mélyen aludt.
Amikor elérték a negyed szélét határoló roskatag fűzfákat, Mirella visszanézett a sötétbe burkolózó kunyhókra. Felpattant a bakra, Borda pedig egyetlen ruganyos ugrással mellette teremtel. A nyitott dűlőút már ott terült el előttük a holdfényben, a folyó gázlójának irányába vezetve.